Túl jók voltunk – és ezért nehéz most határt húzni
„Nem akarom megbántani.” „Lehet, hogy én reagálok túl érzékenyen.” „Igazából nincs is olyan nagy baj, nem is olyan rossz ez így.” Ismerősek ezek a mondatok? Mondtad már te is? Napi szinten, szinte észrevétlenül hagyják el ezek, és az ezekhez hasonló mondatok a szánkat. Van egy nagyon jó barátom, akitől rendszeresen hallom vissza őket: „Nem akarok igazságtalan lenni.” „Biztosan velem van a baj.” „Úgy érzem, én vagyok a felelős ezért…” Olyan, mintha folyamatosan bocsánatot kérne az érzéseiért. Sőt, olyan is volt, hogy őt bántották meg, és mégis ő érezte magát rosszul; magát hibáztatta. Munkahelyi helyzetekben képtelen meghúzni a határait, ezért az összes hálátlan feladat nála landol. Még azokat az apróságokat is vele csináltatják meg, amik nem tartoznak a munkakörébe. Nem érzi jól magát ebben – teljesen érthető módon. Fél, hogy ha meghúzza a határait, akkor haragudni fognak rá, megszakadnak a kapcsolatai.
És nincs ezzel egyedül. A legtöbben tapasztaltunk ilyet vagy éppen most is ebben vagyunk. Sokan reflexből alkalmazkodunk még akkor is, amikor belül már valami tiltakozik. És amikor valaki megkérdezi: „Miért nem szóltál?”, mi magunk sem tudjuk pontosan megfogalmazni. Vagy jön egy klasszikus: „Nem akartalak feltartani… megzavarni… megbántani…” De ha ez ennyire nem jó nekünk, akkor miért csináljuk?
Mert megtanultuk, hogy a „jó gyerek” nem mond nemet. Már kiskorunktól kezdve azt tanuljuk: a csendes, simulékony, jól viselkedő gyerek a szerethető gyerek. Aki nem zavar, nem ellenkezik, nem mond ellent és főleg nem fejez ki haragot. A haragtól sokan félünk, és ez a félelem nagyon mélyen gyökerezik bennünk. A törzsi életmódban nem volt megengedhető, hogy valaki nyíltan megélje a haragját. A harag veszélyes: cselekvésre késztet, és hatalmas erőt ad. A túlélés záloga pedig az együttműködés volt. Ha mindenki szabadon haragudhatott volna, és fejbe kólintja azt, aki bántja, nem biztos, hogy itt tartanánk vagy fennmaradtunk volna. Ezért tanítjuk a gyerekeknek: ne üss, ne rúgj, ne harapj, ne dühöngj. És ez így van rendjén. Nem oldhatunk meg mindent erőből. A gond csak az, hogy azt már nem tanítjuk meg, hogy mit lehet, hogyan kezeljük ezeket az érzéseket és hogyna vigyázhatunk magunkra.
A legtöbb szülő, pedagógus, felnőtt nem bántásból csinálja ezt, hanem mert ő is így tanulta. A gond az, hogy ezek a minták mélyen beépülnek. És mire felnőtté válunk, már szinte természetesnek vesszük, hogy alkalmazkodnunk kell még akkor is, ha közben egyre távolabb kerülünk saját magunktól.
A határhúzást sokan összetévesztik az elutasítással. Nem csoda, hogy amikor nemet mondunk, bűntudatot érzünk. Úgy érezzük, mintha megbántanánk valakit. Mintha önzők lennénk. Mintha veszélyeztetnénk a kapcsolatainkat. Pedig a valóság pont az ellenkezője. A határok nem eltávolítanak hanem megtartanak. Nem a kapcsolat ellen vannak, hanem a kapcsolatért. Az attól való félelem, hogy más haragudni fog ránk, nem határozhatja meg azt, hogy hogyan bánunk önmagunkkal.
A „nem” valójában segít tisztábban látni. Ha tudom, hol vannak a saját határaim, akkor azokat nem fogom másokon keresztül „kikövetelni”. Nem fogok csendben fortyogni, passzív-agresszíven viselkedni, vagy egyszerűen csak eltűnni helyzetekből.
Amikor túl sokáig nem figyelünk a saját határainkra, a test jelez nekünk. A test előbb szól, mint az elménk. Érdemes megtanulni észrevenni ezeket a jeleket: a gyomorszorítást, az összeszoruló torkot, a hirtelen fáradtságot , gombócot a torokban, amikor egy helyzet egyszerűen „túl sok”, vagy sérül valamelyik határunk. Ezek az első jelzések. Ha nem halljuk meg őket időben, könnyen elnyomott feszültséggé, majd testi tünetekké alakulhatnak.
A határhúzás nem a másik iránti tiszteletlenség, vagy a saját akaratunk másokra erőltetése. A határhúzás önmagunk tisztelete és szeretete. A testünknek a határa a bőr. A lelkünknek a határa az, amikor képesek vagyunk nemet mondani. A határaink meghúzása, védelme és tiszteletteljes kommunikálása nem rombolja a kapcsolatokat. Éppen ellenkezőleg: segít, hogy őszinte, kiegyensúlyozott, biztonságos kapcsolatokban lehessünk jelen.
Ha valaki haraggal vagy sértettséggel reagál arra, hogy te kimondtad: „eddig és ne tovább”, az róla szól, nem rólad. A határainkhoz akkor is jogunk van, ha ez valakinek kényelmetlen. A kulcs az, hogy megtanuljuk jól képviselni önmagunkat konfliktusos helyzetekben is. Ha ezt nem tesszük meg és folyamatosan mások igényeit helyezzük a sajátjaink elé, akkor az idővel kimerüléshez, kiégéshez, sőt: önvesztéshez is vezethet.
Ez nem könnyű. Főleg akkor, ha soha nem tanították meg nekünk. De tanulható. És tanulni sosem késő.