A közgazdaságtan egyik legelterjedtebb alaptétele szerint, ha valami közös, abból előbb-utóbb baj és veszteség lesz. A „Tragedy of the Commons”, magyarul a „közlegelők tragédiája” szerint az emberek saját érdeküket követve túlhasználják a közös erőforrásokat, mígnem azok kimerülnek vagy összeomlanak. A példában mindenki kihajtja a saját tehenét a közös legelőre –de amikor egyesek önös érdektől vezérelve több tehenet hajtanak ki, a legelő tönkremegy és mindenki tej nélkül marad. A covidnak köszönhetően erre saját példáink is vannak; gondoljunk csak a spájzokban tornyosuló wc-papír tengerekre, hogy nem lehetett élesztőt, lisztet és cukrot kapni a felhalmozók miatt, a többiek meg tanácstalanul álltak az üres polcok előtt.
Ez a gondolat sokáig az uralkodó elv volt a közgadaságban és a környezetpolitikában. A legtöbb gazdasági és szervezeti rendszer ma is ebből indul ki: vagy központi hatalom szabályoz, vagy a verseny viszi előre a rendszert.
Aztán jött Elinor Ostrom, aki bátran szembe ment ezzel és azt állította: ez nem elkerülhetetlen, igenis lehet ezt másképp is!
Elinor Ostrom (1933-2012, USA)
Elinor Ostrom politikai tudományokból szerezte az alap diplomáját az amerikai UCLA-n, mégis ő volt az első nő, aki Nobel-díjat kapott közgazdaságtanból. Ironikus, hogy egyébként nem ezt tanulta első sorban, hangsúlyosabb volt számára a politológia, ökológia, szervezetelmélet és a komplex rendszerek kutatása, és azok tanulmányozása. Munkáját az tette egyedivé, hogy nem elméleteket gyártott, hanem elment különféle közösségekbe, terepen kutatott, figyelte és dokumentálta, hogyan működik az emberi együttműködés a gyakorlatban. Tette ezt egyébként “fejlődő” és “fejlett” kultúrákban egyaránt (Nepál, Fülöp-szigetek, Guatemala, Mexikó, Svájc, Japán, USA).
A fő kérdése ez volt: Hogyan tudják az emberek közösen kezelni az erőforrásokat anélkül, hogy állami kontroll vagy privatizáció alá kerüljenek?
A válasza meglepő volt sokak számára: nemcsak hogy képesek rá, de sok helyen generációk óta sikeresen csinálják!
Az 1990-ben megjelent „Governing the Commons” című műve megdöntötte azt a mítoszt, hogy a közösségi működés kudarcra van ítélve. Munkája fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint a 2009-es Nobel-díj.
Ostrom 8 alapelve – A sikeres közösségi működés feltételei
-
Világosan meghatározott közösség és erőforrás: Ki tartozik a közösséghez, ki férhet hozzá az erőforráshoz, hol vannak a határok?
-
Helyi viszonyokra szabott szabályok: Az erőforrás használatára vonatkozó szabályokat a helyi kontextus ismeretében alakítja ki a közösség.
-
A döntéshozatalban való részvétel: Az érintettek maguk alakíthatják a szabályokat, nem külső szereplők hozzák meg a döntéseket.
-
Monitorozás: A szabályok betartását a közösségen belül követik nyomon, átlátható módon.
-
Fokozatos szankciók: A szabálysértések esetén nem büntetésorientált, hanem arányos, korrekciós rendszer működik.
-
Konfliktuskezelési fórumok: Olcsó, gyors és elérhető mechanizmusok a nézeteltérések megoldására.
-
Jog a saját szabályokhoz: A közösség külső hatalomtól függetlenül is hozhat saját szabályokat.
-
Többszintű együttműködés: Nagyobb rendszerekben több szinten is legyen koordináció és együttműködés, de ne központosítás.
Ostrom munkássága radikális, mert nem az embereket próbálta megjavítani, hanem a rendszereket akarta jobban megérteni. Azt mutatta meg, hogy az emberi természet nem eleve önző, hanem a környezet, amiben élünk, azzá tudja formálni.
A mai szervezeti világban – különösen, ha a Teal működésről vagy önmenedzselő csapatokról beszélünk – Ostrom gondolatai hatalmas visszaigazolást és megerősítést adnak: ha világosak a keretek, van közös cél és párbeszéd, az emberek képesek önállóan, felelősségteljesen működni mégpedig közösen, egymást támogatva.
Ez nem naivitás, nem ideál, hanem tapasztalati tény.
Talán nem az a valódi kérdés, hogy „túl önzők vagyunk-e a közös működéshez”, hanem az, hogy, miért ragaszkodunk még mindig olyan rendszerekhez, amelyek ezt feltételezik rólunk, erre predesztinálnak bennünket?